Látod, ez biztos valamilyen mancsos állat volt, mondja Rosie. Egy nyomra mutat, hosszan előttünk a homokban jól láthatóan járt valami, az hétszentség, de hogy cickány lenne, ahogy ő mondja, kötve hiszem. Honnan a fenéből tudná. Még szoknom kell, milyen tudálékos. Annyiféle állat nyomai lehetnek, jegyzem meg. Mire előredobja a karját, rám néz, és mosolyogva azt mondja, hogy a sok nyom, így rendszerben, már csapás. Nincs kedvem megszólalni. Inkább meggyőzöm magam, tényleg milyen szép egy ilyen nyom. Leguggolok hozzá. Fogalmam sincs, hogy járás vagy ugrás, ami itt le van kottázva, de gyönyörű, engem az amőbára emlékeztet, mármint a formája, csak valamivel szabályosabb. Mivel egysejtűek nem mászkálhatnak a Cabanol lejtőin, felállva azt mondom Rosie-nak, igen, igaza lehet. Nem lett boldog ettől, semmi sem változik köztünk, sőt, látom, még szélesebben mosolyog, bár rejteni akarja, lehajtja a fejét. És ugyan későn, de rájövök, mi van, hiszen most jót derül azon, mintha én megfelelő ismeretek birtokában jóváhagyhatnám az ő kijelentését, miszerint egy rohadt cickány az. Aztán Rosie, mert közben pár lépésnyit előre is menekült, megáll, megfordul, és mintha egy szövegkönyvből olvasná, mesélni kezd az erdei állatokról.
Sok minden szóba került. Szeretem figyelni működés közben. Hiszen író, megjelennek a dolgai, könyvei is vannak. Amikor dolgozik, elbeszélő tevékenységet folytat, ha egyáltalán így kell ezt mondani, szóval amikor minden fölösleges elemet, túltelítő jelentést és érzést kiszorít, nos akkor, sajátos módon, éppenséggel áttüzesedik, elhiteti, hogy szerelmes szórakozottsággal ad elő. Nála nincs egy lélegzetvételnyi helye sem a fals dolgoknak, feszes mondatokból építkező, kerek történeteket tálal elém, de fel se merül, hogy egy középszerű, unalmas nőt szeretek. Nézem, hallgatom, és úgy érzem, mintha a szerencsém kereke forogna, a nyeremény garantált, csak a nagyságrend a kérdés.
Két hónapja vagyunk együtt, szóval ez már nem az ébredés pillanata, ha az lenne, régen rossz, késő, ilyen időtávra nem lehet visszanyúlni, hogy a működésünk finomszerkezeti javításait elvégezzük. Tudnom kell róla mindent, különben elveszítjük egymást. De akkor, ha jórészt csak az egyik fél beszél, félresiklik néha a jószándék is. Jöjjünk a hegyekbe, mondta tegnap este, és bár én olyan vagyok, s talán Rosie is, hogy ha a kapcsolatunk megkívánja, elfelejtjük a tegnapi énünket: erre emlékezni kellett.
A templomdomb a város egyik jól látható magaslata, onnan indultunk, előbb autóval, majd a turisztikai központtól gyalog. Légvonalban nagyjából tíz kilométerre távolodtunk a belvárostól, itt már a középhegység első meredekebb emelkedői kezdődnek, de még kitartanak a kialakított és gondozott gyalogösvények.
Az első perctől dühített, hogy jobban bírja a mászást, nem liheg, nem izzad, mintha valami éltető fénybe igyekezne feljutni, ahol nekem is jó lesz, csak bízzak benne. Elég nehezen ment, hűséges és ragaszkodó vagyok, de ha összefolynak a körvonalak, mert nem kapok levegőt, eszembe jut, hogy trükközik, fel akar csalni valahova. Kétségtelen, hogy ez munka, rég nem élvezet, és az első nagyobb tetőn meg is álltam. Szólni akartam neki ezekről az el nem hanyagolható különbségekről, eloszlatni néhány illúziót.
Kiáltok, várjon meg, de ahogy mellé érek egy olyan tisztáson, melynek a széle belegörbül a várost szorító völgybe, ahonnan kilátás van, rengeteg ismert és ismeretlen jel terül ki elénk. Nem a szónak hétköznapi, elmosódó értelmében ismeretlen, hiszen mindketten a szülővárosunkat nézzük. Viszont sokkal szikrázóbb a szokottnál, máshol meg koromfekete mélyedések képződnek rajta. Talán azért tűnik idegennek, mert ebben a pillanatban a mi zavarunkat tükrözi. Vannak esetek, amikor a látvány mást, önmagánál többet akar jelenteni, és mi elsősorban ezt az akaratot érezzük meg.
Költözzünk össze, jelenti ki Rosie. A körülményeinket ismerve ezt csak egyféleképpen érthette, hogy én költözzek hozzá. Szétolvad bennem minden. Ő olyan kemény és erős ember, lankadatlanul jött felfelé az ösvényen, míg én folyton lemaradtam. Alig kell igazítania a haján, egy bajnok erélyével tekint a völgybe és vissza az ösvényre is. Ráér nézelődni, kicsit azért idegesnek tűnik. Ugyanis nem szólalok meg. Nem mondhatom neki, hogy bazmeg, szétolvadt bennem minden. Olyan lehetőség kapujában állok, melyet nem mérhetek fel ilyen gyorsan. Valószínűleg új minőségek keletkeznek majd, mozdulatsorok teremtődnek, és rendelődnek alá a rutinnak. Mi van ott? Mi van a régin túl? Olyan idegennek tűnt ez az egész, ami a közös jövőnk, mint a szegény, lapuló szülővárosunk, vagy odafönt a szürkébe bújó hegycsúcs. Talán tényleg csak ez az egy hely van, ahol megmaradhatunk, ez a tisztás.
Közben elered az eső, rohadt nehéz utam lesz lefelé, holtbiztos, hogy seggre ülök néhányszor. Egyelőre nem vészes, szemerkél, de valahogy túl hidegnek érzem. Felemelem az arcomat, pontosítani tudom, mennyire hideg, megdörzsölöm a szemem, keresem Rosie-t, ott áll előttem. Végtelen türelemmel néz rám. Gondolom sejti, miféle fantomokkal kell megküzdenem. És ő már túlvan ezen, most tehát ráér. Ebben is az egyenlőtlenség tűszúrásszerű pillanatait ismerem fel. Mindig előttem jár, és ez valószínűleg így is fog maradni. Ha belekezdünk, ezt így kell elfogadnom.
Közben azonban én lettem türelmetlen, haragszom magamra, hiszen olyan jó lehetne kész terveket elfogadni. Miért vagyok bizonytalan, mit számít már, hogy mennyiben értem teszi ezt, és milyen mértékben önmagáért. Nem lehet futó ötlet, nem egy cickány vezette ide…
Illusztráció: Csabai Renátó festménye.
(A tárcasorozat első része itt, a második része itt, a harmadik része pedig itt érhető el.)
Hozzászólások